Gyorsan távolodtam, nem is tudtam követni, mi történik, még félni sem volt időm, annyira gyorsan. Először csak a ház, aztán a város, az ország a föld. A kék golyó pillanatok alatt egy kis fényes gombostű fejévé zsugorodott. A naprendszer kicsi forgó fényjátékká, a galaktika egy kifröccsent csillogó tócsává vált. Aztán pillanatok alatt, az is csak egy pötty lett a többi között. A sok, sok csillag egy halovány pontba roskadt, és a nagy sötétség örvénylő mélységként lefolyt a messzeségben. Ott a mindenség másik oldalán, már nem volt semmi, csak homályos emlékképek, szétfoszlott füst. Egy hang szólt valahonnan, kintről, összefüggéstelen, értelmetlen dolgokat beszélt. Hazudozott, valamiről, amiről tudtam, hogy nincs jelentése, bizonygatott valamit, aminek nem volt jelentősége.

 A szellemvilág anyagtalan összevisszasága kavargott, sikoltozott, röhögött, és egy vékony hangocska, bugyuta gyermekdalokat énekelt, közben. Aztán egyre halkult, majd elhallgatott, és csodálatos csöndbe merevedett minden, ahogy egymásba rendeződtek a dolgok. Ez volt a merevlemez, a mindenség hardverjében. Ott hagytam az utolsó információt magamról, és törölt fájlként, észrevétlenül átcsöppentem a nemlétezésbe. Érdektelenné vált a hol, mikor, hogyan és miért, a tökéletes semmiben feloldódva végtelen nyugalom áradt szét.

Ez volt hát a végső beavatás. Most már mindent értek. Én voltam az első és az egyetlen, a többit, és minden mást én magam találtam ki. Mert én vagyok a kezdet, és én vagyok a vég, az egész része, maga az egész. A mindenható és mindenütt jelenlevő! A tenger egy csöppjében, az óceán moraja, a test egy sejtjében az ember maga. Csakhogy itt a nemlét planétán, ennek semmi értelme nem volt. Csupán a benne lévő lehetőségnek, hogy valami legyen. 

-„Nem muszáj tudni rólam, csak higgy bennem.” -  Ezt sugallta. Mégsem voltam rá képes, talán, mert túl egyszerűnek tűnt. – „Örökké ellenkezel, miért nem vagy képes elfogadni. Annyi jelet adtam, annyiszor vezettelek, mégis tévelyegsz, okoskodsz, ellenállsz. Aztán meg engem hívsz, ha sérülsz, ha eltévedsz.” - De hát, mindig téged kerestelek, és sehol sem voltál, hiába kutattalak, nem találtalak sem földön, sem égen. Örökké becsapottnak, éreztem magam, és ha megpróbáltam felülkerekedni a kisstílű hazugságokon, még ravaszabb koholmányokkal kerültem szembe. Azt gondoltam, ha így van hát, akkor én is hazudok, mert életre való akartam lenni. Nézd, most letöröltem mindent, az egész kusza, összefüggéstelen, bonyolult szoftvert, hogy tiszta lappal induljak. Hinni szeretnék az igazságban. Legalább most segíts, talán adj egy jelet, vagy csak egy sugallatot, egy apró szellő lelkének leheletét. Merre induljak? Füleltem, figyeltem…

  Semmi! Gondoltam, hát akkor ez van! Beletörődve sóhajtottam. Jól eset lélegezet venni, mélyen beszívni, és hosszan kifújni a levegőt. És akkor észrevettem, hogy körülöttem mindenki ezt teszi. Az egész világ lélegzik. Feltöltődik, és kifullad. Keletkezik, és elmúlik. Születik, és meghal. Ha süt a nap, bennem is süt, ha esik az eső nedves, friss harmat száll bennem is. Éjszaka holdfényes a lelkem, hajnalban bíbor. Van, hogy álmos viharok kerekednek és szikrázó elektromosság. Kint is, bent is villámlik a felismerés: megteremtett, és életet lehelt belém, ez igazán káprázatos. Aztán, ezt az egészet rám bízta, nekem adta. Én pedig ahelyett, hogy csak élveztem volna, azt hittem uralkodnom kell felette, ezért kényemre írtam át törvényeit, és megalkottam a hazugság birodalmát. Minden, ami jó így lett rosszá, míg végül elűztem Őt, magát is. Minek nekem ez az okvetetlenkedő. De most, hogy kiszálltam a programból, és magányosan bolyongok, azért remélem, valahol nyoma van, valaki emlékezik mindarra, amit valaha kaptam tőle.   

1979 Január másnap

Másnap éjszakás volt. Bementem a korházba, és megkerestem. Az intenzív ajtaja zárva, csöngetnem kellet. László doktor jött ajtót nyitni, álmosan kérdezte, mit óhajtok. Na gondoltam magamban, ez a sors fintora, hogy pont ez a doki, nyit ajtót…

  Kilenc hónappal később, amikor Janka született, egy éves külföldi szerződést kaptam a zenekarral. Éva eleinte kétségbeesetten tiltakozott, zokogott és halálosan megsértődött. Próbálkoztam, hogy ez a munkám, ha most nem mennék, örökké bánnám. Aztán úgy lett, örökké bántam, hogy végül elmentem. Sajnos a családom is mellém állt, és ez olaj volt a tűzre, - hiszen tudtad kihez mész férjhez? - érveltek. - „Nem, nem tudtam!” fakadt ki Évából, a felháborodás. Nem, tudtam, hogy az egy hónapos kislányommal itt fog hagyni a férjem egyedül. Aztán azzal búcsúzott, hogy addig örüljek, amíg tiltakozik, ha majd nem fogja érdekelni, vagy kifejezetten boldog lesz, hogy elmegyek végre, akkor majd nyugodtan kétségbeeshetek. Nem sokára az is bekövetkezett. Közel egy év után, amikor haza jöttem, rögtön tudtam, valami nagyon nem stimmel. Kiderült, hogy szerelmes. Később az is, hogy László doktor a szenvedély tárgya. A szerelem hihetetlenül megszépítette, és azt hiszem arra voltam a legféltékenyebb, hogy még sohasem láttam ilyennek. Azt akartam, mellettem legyen ilyen szép.

Persze ez most még csak a jövő történése, egyelőre, boldog, önfeledt odaadással élveztük az egymáshoz tartozást, és szerelmünk gyümölcse, még csak egy megtermékenyített petesejt volt Éva méhében.

      -     Jó estét, Évához jöttem.

-         Mit mondjak, ki keresi?

-         Egy közeli hozzátartozója.

-         Várjon, mindjárt szólok neki.

Nemsokára megjelent Éva, és ridegen, kérdőre vont. – Már megint, maga az? Mit akar tőlem?

-         Nézze, vagyis nézd Éva! Bármilyen hihetetlen, de igazat mondok, tényleg én vagyok a férjed, vagyis voltam, de ez nagyon bonyolult, nincs is megfogható magyarázat, csak egyszerűen el kell hinned. Be is bizonyítom, ha akarod, megmondhatom hol, mikor, min nevettünk, mesélhetek közös titkainkról, az érzéki suttogásokról, és sikolyokról, az ölelkezésekről, a kapaszkodásokról, és az elválásokról. Azt is tudom, hogy gyermeket vársz tőlem. Mindent tudok rólad, és azt is, amit még senki sem tudhat, mert még nem történt meg, de meg fog történni.

Elbizonytalanodva fürkészte az arcomat, talán kezdett felfedezni néhány részletet rajta, ami hasonlított, a fiúra, akivel már egy éve együtt élt.

-         Nevetséges! - Próbált bizonytalanul ellent mondani, de akkor már nem hagytam magam.

-         Azt is el kell mondanom, miért kerestelek meg, de előbb, szeretném elmesélni, a történetünket, hogy megértsd, muszáj, hogy szakíts velem, még most, amíg nem késő. Ez a László doktor pont hozzád való, mellette boldog életed lehetne, én, … szóval én, csak meg foglak ölni, mint ahogy te is bennem mind azt, ami még lehetnék.

Éva hallgatott, látszott rajta, azt hiszi, álmodik, s majd nemsokára felébred, de addig is, képtelen ellenállni, és hagyta, hogy lassan hatalmába kerítse a lenyűgöző irracionalitás.

Az osztályban a Magyar Gábor volt a legerősebb fiú. Féltünk tőle, és tiszteltük a hatalmat amit, birtokolt és amit, brutális eszközökkel tartott fent. Tanácsos volt vele jóban lenni, vagy messze kikerülni. Amikor méltó vetélytárssal verekedett, akár egy gladiátor viadalon, vérszomjas áhítattal, a verhetetlen hősnek kijáró büszke csodálattal, borzongva szurkoltunk neki. Egy jól irányzott rúgására, vagy ökölcsapására felhördült a kis kört alkotó nézők serege, és fogadásokat kötöttünk, meddig bírja még a szerencsétlen flótás, aki elkövette azt a hibát, hogy ellent mert mondani a legyőzhetetlennek. A bennfentesek, kikanyarítva egy szeletkét a vezér dicsőségéből, nagyképűen mosolyogva osztották az észt: - mikor, hogyan és melyik ütéskombinációval fogja harcképtelenné tenni, megsemmisíteni ellenfelét.

 Úgy emlékszem, Gábor a csenevész, gyenge srácokat nem bántotta, kivívott hatalmának gyakorlásához erre már nem volt szüksége, ők különben is feltétel nélkül teljesítették minden elvárását. Csak azokkal bánt el kegyetlen határozottsággal, akik ellenszegültek, vagy pozícióját megerősítendő, ha egy vele egy súlycsoportú, új fiú tévedt az útjába.

   Történt egyszer, hogy nézeteltérésbe keveredett legjobb barátommal, Lacival, és a helyzet egyre veszélyesebbé kezdett válni. Úgy gondoltam, ha már kikerülhetetlen az összecsapás, bár nagyon féltem, mégis kötelességem kiállni a barátom mellett, meg különben is, talán ketten egyesítve erőinket, meghátrálásra kényszeríthetjük a „fenevadat”. Csak arra emlékszem, hogy irtózatosan nagy ütés csattant az arcomon, rögtön eleredt az orrom vére, és elvágódtam. Laci meg sem mozdult, lemerevedett a félelemtől, és gondolkodás nélkül elfogadta Gábor békülésre nyújtott kezét. Az egész pillanatok alatt olyan fényben tűnt fel, mintha csak én kötözködtem volna, és ezért kaptam meg méltó büntetésemet. A fájdalomtól és a szégyentől megalázottan, bőgve somfordáltam el.

1979.Január aznap, ugyan ott!

Láttam őket, de nem hallottam, mert túl messze voltak, és a kávézó zsúfolva volt. Mégis tudtam, még ennyi év után is emlékeztem rá, hogy a kezemről beszélgettek. Aztán a fiatal önmagam, lassan felém fordult és végigmért. Nem ismert fel természetesen, és nekem is nagyon idegennek tűnt. A gondolataira emlékeztem, de a külseje és főleg az arca annyira szokatlan volt. Zavartan a tenyeremet kezdtem bámulni. Nagyon hosszú és határozott az életvonal. Vajon most hol járhatok - tűnődtem. Ha tudnám, hogy az a kis ránc ott középtájon, ami elmetszi a fő irányt, és kifut oldalra, mint egy zsákutca, vajon mit jelent. Ez a kitérő már megtörtént, vagy csak a jövő titkát jelzi? És a többi bőrredő, a finom kis vonalkák kusza labirintusa, megannyi út, és kereszteződés. Összefutnak, és kikerülik egymást, örvénylő köröket írnak, és elágaznak. Milyen érdekes, régebben sokkal határozottabban rajzolódtak, mostanra egyre inkább halványodnak, kisimulnak, és a széles, szárazzá kérgesedő pusztán, már csak egy út látszik. Ha tudnám, honnan induljak visszafelé rajta, hogy elérjem a fontos helyeket, talán eljuthatnék ahhoz a naphoz, hogy másképpen, más imákat mondhassak.

A test a lélek temploma. Éva megfontolt tervezésű alapokra épült, szépen egymásba hajló vonalak, finoman metszett, ívek és boltozatok, keleti színekkel festett, egzotikus formákkal díszített csodás egység. Vonzó, csábító. Egy romantikus alkotás némi barokkos beütéssel. Én eklektikus házban lakom, klasszicista homlokzat, mindenféle fura fekete cserepes tornyocskák, szecessziós hajkoronával, de román stílusú zárt robusztusság is jellemző egy, egy részletre. A kapu többnyire nyitva, bárki látogató betérhet.

1979 január

Sűrűn hullott a hó, siettem, mert késésben voltam és nem akartam, hogy Éva sokat várjon rám. Amikor megláttam a Tik – Tak sárga fényét labdázni a kövér hópihékkel és a kávézó bejárata fölötti neon ingát, ránéztem az órámra. Harminc perce múlt öt, nem olyan vészes!

 Beléptem az ajtón, Éva a pultnál állt, a barátnőjével beszélgetett. Rögtön észrevett és felém intett. Oda tolakodtam hozzá a pult körül ácsorgók cigarettafüstös tömegén keresztül, sűrűn hellókázva. Itt ismerkedtünk meg kb. egy éve, akkor jöttem haza külföldről, és minden este magányosan ücsörögtem a teám mellett, a haverokkal. Mindenkinek volt barátnője, csak nekem nem. Tex, a banda szépfiúja hívta fel a figyelmemet Évára, különös tekintettel a fenekére. Akkoriban ezek a dolgok fontosabbak voltak, mint a lelki és szellemi kompatibilitás. Így aztán, amikor bemutatott neki, nem is nagyon törekedtem másra, mint hogy megpróbáljam a jól bevált panelek segítségével, minél jobb fejnek eladni magamat, hogy végül ágyba vihessem. Tulajdonképpen sikerült, de persze egész mást talált bennem vonzónak, mint amire én gondoltam. A kezeim nem nagyon szépek, mert nevetséges rövid virsli ujjakat örököltem valamelyik ősömtől. Ezért aztán reflexszerűen dugdostam a zsebembe, vagy amikor leültünk az asztal, meg a combom alá, miközben dicsekedtem milyen jó buli zenésznek lenni, és jó sok pénzt keresni azzal, hogy utazgatok a világban. Szóval később elmesélte, mennyire szórakoztatta, hogyan próbálom elrejteni, de azért hízelegve vigasztalt: „Imádom ezeket a finoman simogató érzéki kezeket!”

- Szia Éva! Bocs, hogy késtem, de nem tudtam gyorsabban jönni, baromira csúsznak az utak.

- Szia szívem. - Bujt hozzám a puszit követően, és suttogva folytatta. – Ne nézz oda, ott hátul ül, és minket figyel az a pasi. Nem ismered? Nagyon fura szerzet. Lassan hátra fordultam, és megpróbáltam megtalálni a fickót akiről Éva beszélt, de csak egy apám korabeli ősz hajú idegent láttam, a leghátsó asztalnál.

- Nem! Mi van vele? – Fordultam vissza.

2009.február.

Hízeleg a szerelem. Én meg rideg és gonosz vagyok akár a vas. Tudom, hogy aljasság, amit teszek, de nem érdekel. Nem izgat a bűn. Megtisztulni sem akarok. Csak tévelygek a fénytelen oceánon és bámulom magamat a homályos víz tükrében. A szerelem pedig súgva, búgva próbálkozik, de engem már odakötöztek a vitorlarúdhoz, mint Oduseust, - kár volt, nem szédít a szirének éneke. A titok csábítja hozzám a szerelmet, nem érzem, csak tudom, hogy ez már megint csak egy halál csupán, annyi elmúlást követően.

 Úgy öt év után, megint találkoztam vele. Elsőször nem is akartam elhinni, hogy ő az, hiszen annyira irracionális volt az egész jelenség. Ott álltam a korház előtt, ahol harminc évvel ez előtt dolgozott, amikor még fiatal házasok voltunk. Néztem a régi kopott épületet, az orromban éreztem a sebfertőtlenítő szagát. Hirtelen megpillantottam hátulról, tenger haját, könnyű tavaszi szellő fújta. A mozdulat is ismerős volt, ahogy hátrafogta sietve, egy pillanatra találkozott tekintetünk. Én megdöbbenve ismertem fel, ő csak egy röpke pillanatra csodálkozott rám, talán csak, mert észrevette, hogy bámulja valaki.- igen ez Ő, bármennyire is hihetetlen, ez ő akár egy megelevenedett régi fénykép. Elcsúsztak az időlemezek, mint a szökőárat okozó tengermeder. Összegyűrte, a papírt, melyre sorsunkat jegyezte a végzet, és az egymás után írtak egymás mögé kerülnek. Egy elrontott fejezet csupán, amit újra kell írni, de addig is még a régi van érvényben.

Hát itt vagy szívem, megint húsz évesen, frissen és fiatalon, a kezdet kezdetén, amikor a számomra már ismert történet még csak most kezd kibontakozni. Milyen szép vagy! Észre sem vettem akkor régen, buta sértődések, megalázó veszekedések, kisstílű féltékenykedések által homályos tükröződések kancsal fényeiben. Az egymásba fonódó éjszakák testmelegében, lélegzetedet szívtam, amíg elmerültem az álmok tengerében.

 Másnap, megint odamentem, hogy találkozzak vele. – Ne haragudjon, de ismerjük egymást? Szólt rám, mert zavarta, hogy úgy nézem. - Igen, azt hiszem. Válaszoltam bizonytalanul.        - Évának hívják, ugye?

- Igen, de honnan tudja?

- Tudom, hogy hihetetlen, de én vagyok, akarom mondani, voltam a férje. Csak eltelt közben harminc év. Szeretném, ha találkozhatnánk valamikor.

- Ugyan már, maga most randizni akar velem? – kacagott. Tudtam, gyorsan kell lépnem, mert pillanatokon belül sarkon fordul, és ott hagy. Mit mondjak neki, hogy elhiggye, nem csak egy öreg kéjhajhásszal van dolga, aki fiatal nőkre hajt.

2004. Február.

A három barátnőnek egy arca volt. Csak az illatuk volt különböző. Egy édes könnyű virágos rét, keleti teázók ópium füstös és tavaszi eső utáni frissesség illatát éreztem, amikor búcsúcsókra nyújtották egyforma arcukat. Pici fénypamacs csillogott orrukon, sárga háttérvilágításban álltak az ablak előtt, a felkelő nap bekíváncsiskodott közénk.

Előző este történt, hogy elküldött, - Menj haza, vigyázz Katkóra! Későre járt már, Éva ott maradt, és tudtam, együtt éjszakázik majd a szeretőjével. Nem tehettem semmit, de már nem is akartam. Másnap, amikor visszafelé mentünk Katkóval, akkor jöttek búcsúzni a barátnők, részvétkönnyekkel szemükben. –Ti már mentek? Kérdeztem. Mind a három lány nagyon magas volt, úgy kellett felnyújtózkodni hozzájuk, mintha kisfiú lennék, amikor odahajoltak hozzám, rögtön tudtam, ők a három grácia: a Tudás, a Távolság, és a Tündöklés. „Megyünk, mi dolgunk lenne még? Majd hívjuk egymást!- Dúdolták szomorúan.”

Amikor odaértünk Évához, ő háttal ült nekünk, egy társaságban a férfivel, akit Halálnak nevezett. Csak egymással törődtek, látszott rajtuk, hogy egész éjszaka ölelkeztek, s most a másnap csak kettejükről szól. Nem is üdvözölt bennünket, felénk se fordult, pedig Katkó gyönyörű rajzot készített neki, de csak nekem tudta megmutatni, mert az anyját már nem érdekelte. Vágtázó lovat rajzolt, lobogó sörénnyel. Anyucinak, ezt írta a rajz alá. Feszült, kellemetlen csend volt. Mindenki tekintettel volt ránk és nagyon sajnáltak. Csak Janka, nem sajnálta a húgát, rám meg kifejezetten haragudott. Szemrehányóan nézet rám, mintha én csaltam volna meg az anyját, azzal, hogy engedtem, sőt, belehajszoltam, hogy mással háljon.

 A temetés után, amikor mindenki elment, Katkó megborzolta Szulti fejét.- Legalább te itt maradtál nekünk, mondta a kutyának. Később még többször próbálta telefonon hívni az anyját, - remélte, ha elég erőszakos, talán, majd végül felveszi.- De hát kislányom, odaát nem fogadják a telefonhívásokat! Aztán megkérdeztem tőle -Tudod, hol van Anya? - Persze, válaszolta, - Álmomban voltam nála. Megmutatta, hol dolgozik. Lifttel kellet hozzá felmenni, egy nagyon magas épület tetején, pici fehér felhők között volt a munkahelye. Minden fehér volt, ő is fehér ruhában volt, mint a korházban, ahol korábban dolgozott. Beláttuk az egész várost, mert körös-körül ablakok voltak. Tejet ittunk, amikor bejött az egyik fehér ajtón a főnöke, Szent Péter, akinek a haja is, a szakálla is nagyon fehér volt. Megsimogatta a fejem, és azt kérdezte Anyutól,- Ki ez a kis angyal Éva? - A lányom! Felelte Anya mosolyogva,- Nézze milyen szép lovat rajzolt nekem, - és közben magához ölelve gyönyörködött a fehér lóban.

A bűvész meghajolt, a publikum tapsolt. Brávó, brávó! Majd sötét lett, és amint lehurcolkodott a színpadról, egy pillanatra mintha a varázslóval találkozott volna.

A bohócok fáradtan mosták képükről a festéket, a zsonglőrök, mint mindig és állandóan labdákat dobáltak, a légtornászok egy cigarettát adtak körbe egymásnak, amíg a számukra vártak, hogy majd ők is felszállhassanak a kékes füsttel. A porond segédek, valamin röhögtek, a színfalak mögött. Két zenész, egy oszlopnak támaszkodva, Zsuzsát, az asszisztensnőt bámulta, aki picinyke tüllruháját és elkenődött sminkjét igazgatta, majd amikor észrevette, az érdeklődő férfiszemeket, elhúzta a száját és fenekét riszálva elvonult a lakókocsiba.

 Napégette, kopasz bokrok porban állva várják, kúszó élősködők zöldellését magukra, hogy felöltözzenek, s mások virágait tűzhessék majd, irigy ágaikra. Gyomnövények magjait szél hordja, szerteszét mindenféle fű nő. Aztán nagy piszkos vizek jönnek, s az égi söntés sörrel elöntve, habos esővel itatja az ittas földet. Duhaj kedvében eljátssza kenyerét, majd hitelből legfeljebb megint éhezik, ha az elherdált vetés nem érik, mikor az aratás ideje elérkezik. Télen, homályos égen dereng némi fény, piszkos hódara hullik a beszántott szalmára.

Akácon, a varjak károgják vágyait, óriás fa lehetne ő is, ha nem vágnák le mindig eget imádó csápjait. – Kár,- kusza gyökérzet lapos földben. Kár,- lombtalan törzs a föld felett.  Kár, hogy duzzadunk, mint mokány törpék, s varjak ülnek csak fejünkre, fényes koronák helyett. Megannyi földbe szúrt göcsörtös buzogány. Háncs és kéregből csomózott, keménnyé száradt kötélzet, szikár fonadék, mindent mindennel összeköt. Akár az ember is. Szikkadt anyagból gyúrt szerzet, ráncos és konok, olyan, mint az agyag, amelyből született, amiben él, és amit tapos. Részeg utakat dagaszt sárból, így lépked múltján, úgy tapad hozzá, akárcsak lábához, csimbókos kolonc. Egykor hódított, most csak keresgél, szélfútta, napszítta, ázott rögökön. Begyűjti jussát, mint elszórt kalászból, kórász egerek, pockok és hörcsögök. Fél is és dühös is, naponta fog hozzá számtalan, nem fontos dolognak, önmagát cserkészi, ejti el, s tartja így mohón, börtönben fogolynak. Rabolni jár a rab, ha mást nem az időt, mert ki megnyeri, életet nyer itt. Nem túl dicsőt, de azért túlélő életet. Könnyűnek találtatott, egykor, mikor még vérzett és megmérettetett. Makacs nép, kiben nem terem vezér, csak hivatkozás, nem győzheti le az Istent és egyszerre önfejű önmagát. Már mindenki leszámolt mindenkivel, a bűnös meglakolt, majd ő lett a büntető, a vádlottból bíró lett, s a bírákból tévelygő bűnöző. Egymást okolva, összefont sorsokat, rozsdás öntudat tart össze, mindenki ugyanazt mondja, amikor mást beszél, tehetségéből csak erre futja, nem változik, de mindenki mástól változást remél.

A tojás mely elrejt repedez, s a repedt mészlemezek között valami motoz. Mit kezdjek veled, ha megszületsz, mint bohóc, kit csak nevetve tudnék feledni, kidugva majd zilált fejed, köszönthetjük akkor eljöveteled.  Hát ismét szögre akasztott a kétségbeesés, hogy majd felvegyen, ha távozik. Itt várj reám, amíg megjövök! – szolt, és üdvözölte a végzet ruhatárosait. Kabát vagy te is csupán, zsebekkel melegítsz. Kezemet beléd rejtem, így ballagunk, vagy lógunk a fogason, jó hogy vagyok neked. Formállak, elhordalak, amerre mész, arra megyek. Mészremek, melyből házat épített a születendő magzat, szűk lett, hát zúzni kell. A falak melyek óvtak, törtető szabadságodra immár keményen féltékenyek. 

Te meg miért csúfolódsz? Szolt rám a tojó, de tollaim csodálta úgy is tudom, több volt a jó benne, mint csupán a kotkodácsolás, minden napra egy tojás! Minden napra változás! Fényes világ, fájdalmad erény. Búgócsiga sugallja, hogy van még remény, majd felbukik, elgurul, táncolni vágyott csak szegény, most meg nézd, milyen szerény, a süket sarokban. Bádog huszár veri dobját, és közben ingatja csákós fejét. Ólomkatona tartja rendületlenül előre, lövésre kész fegyverét. Mackó hasából rafia, fiából vatta lóg, már csak néha brummog, ha nagyon fáj neki. Pókháló varrta be plüss sebét. Kengurusnak gondoltuk húgommal szakadt zsebét, így hát gyermekét benyomtuk hasába. Egy hasábfa égett a kályhában, vibrált a tűzmeleg, ugráltak az árnyak a szobában, és ágyba bújtak velünk, megelevenedett játékszerek. Álomba űzött a rettegés. Egy sűrű fekete erdő közepén állt a fa, és a fán, celofán csomagban lógott az ég. A nagy pók szőtte, láttam millió csillogó szemét. Egy nagy rakás szemét volt üres űr hasában, ürülék, s a lék melyen kifolyt szőrös volt, akár az éj. Így korhadt nyüzsögve, lassan üszkösödve a fahéj. Hajnalra hideg volt, s a füstös tűzhelyen, a tűz helyén, hamut kavart a huzat. Délre már savanykás volt a vajas kenyér, a kemény tojás meg lábszagú. Amikor megtörtem, a héj alatt valami megmozdult, tudom. A löttyedt lehetőségeket lágyra főzték nekem, a fanyar tojást fanyalogva eszem. Eszem ága bimbókat növeszt, a bokor hűvösében ott lapul, s ha rátalálok, rémülten üvölt a felismerés: széttörtél mindent, most mit remélsz! Abból lettem, amit kitojtam és megettem, gondolkozz, mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás, - se kezdet, se vég, csak néhány állomás, s a folyton folyvást folyó folytatás.

Nem azok a hatalmas végtelen dolgok félelmetesek, a felfoghatatlan távolságok, a világegyetem sarkaiban, a sötét anyag hálójában halacskákként csillogó galaxisok. Nem a milliárd fényév léptékű ismeretlen történetek, a táguló mindenség elérhetetlensége, hanem az apró kis gonosz lyukak, amik itt vannak és szaporodnak, mint a baktériumok, hogy lassan mindent elnyeljenek. Nem is látjuk, nem is halljuk, csak érezzük őket, ahogy betörnek a világunkba, és felfalják a téridőt. Mint egy észrevétlen, kis fekete pont, a csodálatos festmény csücskében, csak egy kis darab hiányka a vásznon, amin bekukucskál a semmi. Egy kis szünet a zenében, ahol ugrik egyet a dallam, mint egy tű hegye betüremkedik, és pici lukat szúr, a csönd. Az illúziók hideg temetője, a nincs könyörtelen realitása. Ha észreveszed, már csak azt bámulod, nem tudod levenni a szemed róla, nem vagy képes másra figyelni. Bután konstatálod hogyan nő, hízik, egyesül a többi lyukkal, hogy eltüntesse a fényeket és a hangokat, a különbözőségek csodálatos harmóniáját. A nemlétbe forduló világ, anyagtalan fájdalma sajog benne, és a teremtés vágya kínlódik. A végtelen kicsinyke sötét kozmoszban csak a megmagyarázhatatlan félelem feszül a tudattalan riadt húrjain, a félelem, mindannak elvesztésétől, amiről nincsenek emlékei.

  Ugye érzed te is, amikor elszakad az éjszaka filmje, és pislog a nappal. Amíg a kávét főzöd magadnak, elfelejted az álmod, - el kell válnod tőle, mielőtt találkoztál volna vele. És a szíved csordultig tele, már nem fér el a szerelem, hát helyet csinálsz neki valahol másutt.

Szeretlek! Suttogta a nyilvánvaló hazugságot. Szinte égette a torkát, amikor kimondta. Azt gondolta, örömet fog szerezni vele, talán a szavak életre kelnek, és hűs esőt hoznak életük sivatagára, de azok csak meddő fuvallatként borzolták a száraz homokot. Úgy érezte, tikkadt szelek kócolta, pókhálóban vergődik. A hálóban, amit hosszú évek alatt szőttek maguk köré, a megalkuvás, a magánytól való félelem, és a kiszolgáltatottság fonalából. A megannyi kusza szálat már nem tudta se kibogozni, se eltépni az erőtlen csalódás.

Elolvasom »

Álltam az ajtó előtt, és tudtam, csak a kilincset kell lenyomnom, hogy beléphessek. Mégsem voltam rá képes, hosszú perceken át. Utáltam érte magamat, azt a megmagyarázhatatlan, buta félelmet, ami megakadályoz a cselekvésben, és béna, magatehetetlen nyomorékká tesz.

Elolvasom »

-Megcsaltam, csúnyán becsaptam és megaláztam magam!

-Ugyan már! Hiszen hűséges társ, odaadó, önfeláldozó barát voltál, hálás és engedelmes, egész életedben.

-Tudom, a kutyád voltam.

Elolvasom »

Lehet, hogy tényleg elfelejtettük volna?- Az Állami Biztosítóban, a kerületi Tanácsban, az OTP-ben, a Matávban, a Mercurban, a Rendőrségen vagy a BM útlevél osztályán, a szervizekben, hivatalokban és az üzletekben, való sorbaállást?

Elolvasom »

Egy kicsit féltél minden szakítástól, pedig szárnyalni születtél. Szabadon repkedni a kacagó angyalokkal, fittyet hányva, a csúszó-mászók irigykedő megvetésére. De a világ magához rendelt, és te rátapadtál, hogy belekóstolj. Édes, ragacs, már mozdulni is alig tudsz.

Elolvasom »

ÜVEG GOLYÓ

Hozott a sírjára virágot, jégvirágot hozott, azt sírt neki.

Elolvasom »